2018
videó, 10’13”
Erhardt Miklós „…hogy már nem leszek az, aki szerettem volna lenni” című műve egy újrajátszott monológ Dárday István Rongyos hercegnő című, 1975-ben készült dokumentumfilmjéből,[1] ahol egy névtelen, fiatal roma munkást hallunk beszélni sikertelenségéről. Erhardt ironikus megjegyzése szerint a munkája műfaja „panaszkodás” – arról, hogy hogyan nem sikerül az embernek elérnie azt, amit akart az életben, hogyan teszi felelőssé ezért a körülményeket, kisebb részben pedig önmagát.[2]
A Dárday-film a Kádár-korszakbeli Fővárosi Művelődési Ház Pódium Színpadának Szálláshelyi körműsor akcióját mutatja be, ami többek között munkásszállásokra kiközvetített kamaraelőadásokból állt. Az abszurd helyzetet faarccal prezentáló dokumentumfilmben jeleneteket láthatunk a My Fair Lady pódiumelőadásából, vágóképeket a közönségről, és megszólalnak a színészek, a rendező, valamint a programért felelős hivatalnokok is. A közönség két tagját kérdezik még meg a látottakról: egy idősebb rokkantnyugdíjast, aki feladatát teljesítve lelkesedik és mond hálát a szervezőknek, valamint a fiatal, meghatóan őszinte munkást, akinek megszólalása egyáltalán nem szervesül a film szövetébe, mondandójának nincs köze sem az előadáshoz, sem a kommunista kultúrmisszióhoz, sem pedig a film ezzel kapcsolatos álláspontjához. Teljes nyíltsággal beszél önnön sikertelenségéről, keserűségről és belenyugvásról, miközben mantraszerűen előkerül az Erhardt Miklós által műcímnek választott mondat: „…hogy már nem leszek az, aki szerettem volna lenni”. Ez a megejtően személyes kiszólás nem csak a dokumentumfilm témáját írja felül, hanem általános jelenség hordozójává, univerzális érvényűvé válik, a mindenkori társadalom és az egyén inkompatibilitására mutat rá. Erhardt újrajátszásában törekszik a teljes azonosság felépítésére, a fizikai, öltözködésbeli, gesztikulációs, mimikai és intonációs hasonlóságon túl a kamera és hangbeállítások is az eredeti fekete-fehér interjút imitálják. Erhardt a munkáshoz hasonlóan, kiszólva a képen nem látható rendezőnek, performatív helyzetben válaszol, csupán a kérdéseket helyettesítik a feliratok.
A mű utal a művészi újrajátszások gyakori törekvésére, hogy a hivatalos emlékezetből kimaradt vagy kiesett történeteket, valamint a hátrányos helyzetű társadalmi csoportok elbeszéléseit más nézőpontból mutassa be. Erhardt tudatosan vállalja a közvetítő szerepét, ugyanakkor épp az ismétlés performatív aktusa, az iteráció által törekszik a teljes, de megvalósíthatatlan azonosulásra, ezzel pedig nem pusztán ábrázolja témáját, hanem a választott művészi forma segítségével átélhetővé és jelenvalóvá teszi azt – számunkra is.[3]
[1] https://www.youtube.com/watch?v=XxX65s4qV78&t=1s (23’05”-től 37’10”-ig.)
[2] Kókai, Károly: Ma valahogy kisebb dolgok érdekelnek – Beszélgetés Erhardt Miklóssal, A Mű, 2022. február 22., https://amu.hvg.hu/2022/02/22/ma-valahogy-kisebb-dolgok-erdekelnek-beszelgetes-erhardt-miklossal/
[3] Gelencsér, Gábor: Ki békül? Erhardt Miklós: „…hogy már nem leszek az, aki szerettem volna lenni”, Pannonhalmi Szemle, 28. évf. 4. sz. 2020, pp. 134–138.