2007–2023
installáció, változó méret

„Jellegzetes kortörténeti momentum, amelyben nemcsak a két egymást követő rendszer reprezentálódik, hanem az őket elválasztó átmeneti állapot is.” SzJ

Az iskolákon, az orvosi rendelőkön és a polgármesteri hivatalok bejáratai mellett naponta láthatjuk az állami jelképet, a megszokás miatt a címer azonban mégis könnyen láthatatlan marad, kiesik a látómezőnkből.

A stilizált búzakalásszal és kalapáccsal, középen vörös csillaggal díszített Rákosi-címer, 1949 és 1956 között, a szocialista diktatúra idején volt hivatalos állami jelkép, amit rövid ideig a puritán Kossuth-címer váltott fel a forradalom idején. A Kádár-rendszer vörös csillagos, búzakalászos népköztársaságija 1990-ben a koronás címerre cserélődött. A törvény minden közintézménynek előírta a címerváltást, aminek hol így, hol úgy tettek eleget: kaparásokkal, mázolásokkal, ideiglenesnek szánt átragasztásokkal oldották meg a váltást. Az ideiglenesnek szánt megoldások sok esetben még harminc év után is ott vannak a falon, melyek az időjárás viszontagságainak hatására néhol megkoptak, letöredeztek, a ragasztás lemállott róluk, megnyilvánulási lehetőséget biztosítva az alattuk feltüremkedő, korábban elfedett szimbólumoknak, létrehozva egyféle bizarr politikai-heraldikai kollázst, palimpszesztust. A Szent Korona alól kibukkanó vörös csillag, a pajzs mellett kitüremkedő kalászkoszorú, a múlt áttűnő jelei, a korábbi rendszer kiütköző nyomai. Bár a duplacímer heraldikai oximoron, a valóságban nagyon is létezik, Szolnoki pedig éppen ezt a múltat eltakarni próbáló hivatalos emlékezetet, a szabályozott felejtés politikájának határait mutatja meg.

Szolnoki József az általa feltalált diskurzus szedimentológiához a magyar nemzeti kultúra legendás toposzainak elemzésén keresztül jutott el. Olyan jelenségek genealógiai vizsgálatán keresztül, mint a százötven éves sörkoccintási tilalom, a turáni átok, vagy épp a németországi hunok máig élő csoportjai. Ebbe a sorba illően a kilencvenes évek óta renegát címertani kutatásokat is folytat, a különféle középületek vakfoltjaira irányítva figyelmünket. A magyar közelmúlt ál-antropológusaként vagy dokumentaristájaként évek óta tanulmányozza ezeket a kintfelejtett, hivatalos „duplacímereket”, melyeket egyfajta urbánus fosszíliákként, egy korszak vizuális kultúrájának lenyomataiként interpretál.