2017
HD-video, 40’45”
rendező: Camilla Topuntoli
operatőr: Leif Eiranson, Camilla Topuntoli
zene: Patrik Johansson, Per-Henrik Mäenpää
utómunka: Camilla Topuntoli
A filmet a Filmform képviseli
Andrej Máriája egy filmesszé Tarkovszkij svéd gyártású, Áldozathozatal című filmjéről, amelyet egy Svédországhoz tartozó szigeten, Gotlandon forgattak 1986-ban. Az egykori film főszereplője, Guðrún Gísladóttir izlandi színésznő Ingela Johansson megkeresésére, harminc évvel a forgatás után tér vissza a helyszínre lányával, Vera Illugadóttirral, hogy megossza a film forgatásával kapcsolatos emlékeit. A film egy sajátos értelmezése és tiszteletadás Mária központi karakterének, a boszorkánynak, aki arra rendeltetett, hogy megmentse a világot a nukleáris katasztrófától. Mindez Tarkovszkij civilizációs kritikáját tárja fel, miközben a kulisszák mögötti történetek is napvilágra kerülnek Gísladóttir egyedi szemszögéből, a felidézés által. A forgatókönyv archív anyagokra és az alkotó beszélgetéseire támaszkodik a Tarkovszkij rendezésében részt vevő nőkkel, akiknek tapasztalatait Johansson döntő fontosságúnak ítélte meg.
A visszaemlékezést a filmes montázstechnika szövi össze az eredetivel. A montázsolás alkalmazásával az analitikus szétbontás és egy más logikájú fogalmi rend alapján történő szintetikus (újra)összeállítás, az időrétegek interakciója valósul meg, ami egyrészt analógiákat, váratlan korrelációkat és asszociációkat teremt a helyszínek, a tárgyak, a hangok és az intonációk sorozatai között, másrészt egyes jelenetek megidézésével, újrajátszásával a jelenbe rántva számunkra is hozzáférhetővé teszi a múlt történéseit. Így a narratíva középpontjába az idő és tér előrehaladásával párosuló egzisztenciális kérdések kerülnek, amelyeket a film készítésének emlékei visznek előre. Az anya-lánya kapcsolat nemlineáris története egyike azon motívumoknak, amelynek célja annak felmutatása, hogy az időbe vetve mindannyian egy kollektív, előretartó alakulás részesei vagyunk az idő körkörös mozgásában. A repetitív cselekvések, a skandináv mozi minimalista elemekkel operáló, kompozicionálisan mégis gazdag jellege gyakran hív elő formai képzettársításokat. Az idősíkok egymás mellé állítása és egymásra helyezése akarva akaratlanul az esetleges hasonlóságok és különbségek keresésére indíthatja a nézőt. Mintha Tarkovszkij műve a levegő, az atmoszféra költői univerzumában manifesztálódna, míg Johansson munkája az ismétlődések és ritmusok áramlásaiba oltott párbeszédekből állna. Amíg Tarkovszkij az atmoszféra légies terét, addig Johansson a térben lebegő tárgyak helyét ismerteti. A tér univerzális, eltávolított, míg a hely – még ha digitális is – lokális, a valódisággal rokon. A tér általános, a hely egyedi, azaz az előbbi a távolságra utal, és jellemzően nyitott, míg az utóbbi a határoltat és a közelit jelöli, ugyanakkor jelentéssel bír számunkra.
Ezen „konceptuális ikrek” eltérései csak egymáshoz való viszonyukban definiálhatók és érthetők meg.[1] Ingela Johansson megidézései, újrajátszásai így teszik személyessé az eredeti film absztrakcióját, mely az Áldozathozatal további értelmezését, aktualizálását és megértését szolgálja.
[1] Agnew, A. John: Place and Politics: The Geographical Mediation of State and Society, Allen & Unwin, 1987.