1981, papír, tus, 77 × 57 cm

„Ottlik Géza hetvenedik születésnapjára, ezerkilencszáznyolcvanegy
december tizedikétől nyolcvankettő március tizenötödikéig, kb. 250
óra alatt, egy 57 × 77-es rajzlapra lemásoltam az Iskola a határon-t.
Így keletkezett ez a kép.” EP

Esterházy Ottlik átirata a hazai irodalmi újrajátszások legismertebb alkotása, mely a szerző tiszteletadásaként értelmezhető. Tiszteletadás Ottliknak és tiszteletadás az író főművének, mely keretbe foglalja a huszadik század közepének történéseit, s ennek keresztmetszetében ábrázolja az emberi viselkedés (de)formációit.

A főszereplők áthaladását a szülői házból a kollégiumba, a civil életből a katonaiba, a gyermekkorból a felnőttek világába, a védettségből a kiszolgáltatottságba, abba az elképzelhetetlen világba, melybe kénytelenek átlépni, és ez a (határ)átlépés mássá teszi őket.

A regény másik fontos állítása a múlthoz való hiteles hozzáférés lehetetlensége, a protagonisták egyikének, Medve Gábornak a naplója alapján felidézett történetek emlékezetének diverzitása, a szelekció és korrekció mnemotechnikai műveletei, amelyek az elbeszélés nehézségeiben és többszólamúságában manifesztálódnak.

Esterházy Ottlik Géza Iskola a határon című regényét egytelen képbe sűrítette. Egy olyan felületet hozott létre, mely elsőre talán az olvashatóság és a megértés ígéretét hordozza, – a könyv szövege, minden egyes betűje (717440 betűt tartalmaz, szóközökkel) a felületen található – de annak megközelítőleg 47 rétegben történő egymásraírottsága hatálytalanítja azt. Esterházy performatív gesztusával, az írás közegéből a kép médiumába történő átlépés folyamatán keresztül kisajátítja a szöveget, az újraalkotó kódváltás konfliktusait az elbeszélés lehetetlenségében oldja fel, felmutatva egy impozáns gesztusrajzszerű képet. A reenactment mint művészeti forma olyan (újra)értelmező megnyilvánulás, amely soha nem hoz létre valódi ismétlést: Esterházy valóban újraírja, sőt kézzel újra leírja a regény minden egyes sorát, azonban ezt több rétegben egymásra helyezi, megszüntetve az írás mindennemű olvashatóságát, hiányt hozva létre. A textuális olvashatatlanság hozza létre a vizuális olvashatóságot, vagyis éppen azért kezdjük érzéki anyagiságában, mintegy képként szemlélni ezt a művet, mert meg vagyunk fosztva az olvasáson keresztüli interpretáció lehetőségétől. Így a kép átmeneti vagy anyagtalan marad, ami egyrészt teret enged a szabadabb fordításnak/értelmezésnek, másrészt ebben a befejezetlen vagy befejezhetetlen tárgyban mindig lesz valami feltáratlan, az értelemtulajdonítást mindig kihívás elé állító jelleg.

Poétikus és heroikus akciójával Esterházy kísérletet tett arra, hogy a regényt, a szereplők történetét, az abban leírt történelmet ne csak felolvassa, felidézze, hanem ezáltal újra életre is keltse, azaz a jelenbe rántsa, így terjesztve ki annak állításait napjainkra.