2014–2019
videó
Athén, 18’39”
Prága, 57’01”
Berlin, 15’50”
„Hogyan ábrázolhatjuk a nagy történelmi pillanatokat: a nép lázadását, egy rezsim összeomlását, a határok lebontását? Mi marad meg az emlékezetben évekkel később: egy fotó, egy gesztus, egy szlogen? Ha visszamehetnél az időben, melyik szerepet játszanád szívesen: valakit a tömegből, egy szónokot, vagy egy rendőrt?
Az American idol, valamint hasonló tehetségeskutató műsorok és a politikai toborzás ötvözött formátumát használva a művészekből álló zsűri interjút készített a jelentkező utca emberével és zártkörű előadásra kérte fel őket. Egy hosszantartó előadás meghallgatásos formátumban: az előadók spontán játszanak a kamera előtt, próbák nélkül; a szöveg úgy íródik, ahogy az előadók beszélnek, a közönség pedig egyszerre a főszereplő és a néző.” LA
Lola Arias sokoldalú alkotó, akinek munkássága különböző hátterű, eltérő történelmi tapasztalatokkal rendelkező embereket (háborús veteránok, volt kommunisták, migráns gyerekek stb.) hoz össze participatív színházi, filmes, irodalmi, zenei és képzőművészeti projektekben. Arias dokumentarista színházi produkciói a valóság és a fikció átfedéseivel játszanak. Egyrészt a színházban ülve lehetőségünk adódik bevonódni mások örömteli vagy csalódott elbeszéléseibe, belegabalyodhatunk azok összetettségébe, másrészt időnként szembesülhetünk azzal, hogy saját egyéni és kollektív történeteink mennyire is esetlegesek és törékenyek, valamint hogy milyen változó és megoldatlan a társadalmi és politikai történelmet jelentő bizonytalan és veszélyes gépezethez való viszonyunk.[1]
A MODEM-ben – videóinstalláció formájában először – kiállított videó-triptichonja az 1973-as athéni és a ’89-es prágai bársonyos forradalmakat, valamint a szintén ’89-es berlini fal leomlásának ikonikussá vált tüntetését rekonstruálja. 43, 30 és 26 év múltával az események helyszínén arra kérte az embereket, hogy emlékezzenek vissza személyes történelmükre és játsszák újra ezeket a kollektív pillanatokat. A jelentkezők eldönthették, hogy közvetlen szereplői lesznek-e e történések újraszínrevitelének, s ha igen, milyen szerepet adnának elő szívesen, vagy csupán nézői kívánnak maradni a spontán előadásnak. Így közönség egyszerre nézője és főszereplője is az újrajátszásnak. Az előadók spontán mód, próbák nélkül lépnek fel a kamera előtt, a szituációt kapják csak meg, a konkrét szöveg az előadás eseményében íródik, így a performansz kimenetele sok szempontból kiszámíthatatlan.
A Meghallgatás tüntetéshez a kollektív emlékezettel, a politika mediatizáltságával, a fikció és a történelem kapcsolatával foglalkozik. A bevonódó újraélés performatív gesztusai által megváltozik a viszonyunk a múlthoz: ez már nem olyasmi, amit a könyvekben olvasunk, ugyanis amikor magunknak kell előadnunk, amikor a testünket helyezzük bele a szituációba, akkor megváltoznak az érzéseink is a helyzettel kapcsolatban.
Marianne Hirsch posztemlékezet modellje szerint a kulturális, kollektív traumákra, vagy akár a politikai változásokat átélt nemzedékek utáni generációk tapasztalataira csak azon történetek, képek és viselkedésmódok révén „emlékeznek”, amelyek között az adott közösség tagjai szocializálódtak. A posztemlékezetnek a múlttal való kapcsolatát tehát valójában nem az emlékezés, hanem a képzeletbeli belehelyezkedés, kivetítés és teremtés szervezi.[2] Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy a felsorolt imaginatív-kreatív műveletek az emlékezés aktusát ha nem is teljes mértékben, de eredendően meghatározzák. Lola Arias projektjének célja, hogy gondolkodásra ösztönözzön, hogy lehetővé tegye azokat a dolgokat, amelyek nincsenek a lehetőségeink skáláján, mert ha a valóságot új módon érzékeljük, akkor talán új valóságot is teremtünk. A társadalom hagyományaival, normáival és értékeivel foglalkozó szituációs-dokumentarista és részvételi színháza olyan tapasztalatokat és tudást közvetít, mely értelemteremtő, valóságképző erővel rendelkezik. Ezek a beavatkozások, performatív gyakorlatok olyan tapasztalat- és jelentésmódosításokat eredményeznek, melyek alkalmasak társadalmi traumák és változások újraidézésen keresztüli feloldására.
[1] lásd. Etchells, Tim, in: Arias, Lola: Re-enacting Life, szerk. Graham-Jones, Aberystwyth, Wales, Performance Research Books, 2019, p. 47.
[2] Hirsch, Marianne: The Generation of Postmemory: Writing and Visual Culture after the Holocaust, New York, Columbia University Press, 2012, pp. 106–107.