Helmut Newton munkásságát lehetetlen kategorizálni és utánozni. Képeiből árad az elegancia, a divat, a szexualitás, a glamour és a voyeurizmus. És mindezek középpontjában egy rejtély áll, a Nő.

Dr. Matthias Harderrel, a Helmut Newton alapítvány elnökével és a Privát kiállítás kurátorával beszélgettünk a fotóművész mai relevanciájáról, életművének ápolásáról és a kiállításhoz illő zenékről.

© Helmut Newton Estate, Courtesy Helmut Newton Foundation

Amikor megismerte Helmut Newton művészetét, mi volt az első dolog, ami leginkább magával ragadta?

Ez még iskolás koromban történt. Helmut Newton volt az első fotós, aki igazán felkeltette az érdeklődésemet. Különösen az aktjai tetszettek, pontosabban a képeiben rejlő finom csábítás és az a megközelítés, mellyel a nőiességben rejlő erőt mutatja meg. Az évek során Newton felnyitotta a szemünket és az elménket, és nem csak az enyémet. Munkáiban minden valamiféle titokzatos narratívára és természetesen a divat fényűző világára épül.

A divatfotózás átlagos műfajjá vált, kiváltképp most, a közösségi média korában. Mi teszi Helmut Newton divatfotóit mégis egyedivé és kivételessé?

A divatfotói egyfajta időtlen eleganciát tükröznek. Newton mindig kortársnak számított és gyakorta megelőzte a korszellemet. Így a magazinok és a divat világa éveken, sőt évtizedeken át újra és újra igényt tartott a munkáira. Nincs még egy divatfotós, aki annyi képet publikált volna élete során, mint ő. Visszatérő motívumai tökéletesen működnek, mind kisméretben, magazinok hasábjain, mind pedig nagyméretben, kiállításokon bemutatva. Napjainkra Helmut Newton klasszikussá vált, egy védjegy lett, akárcsak a berlini alapítványa, ami a világon egyedülálló.

Említette, hogy a Helmut Newton Alapítvány az alapítójának fotós életművét hivatott óvni és bemutatni. Mottójukat is erre alapozták: „eleven épületet, nem halott múzeumot”. Hogyan próbálják elérni ezt a nemes célt?

Az alapítvány, amit Newton saját maga hozott létre 2003-ban, egy évvel később sajnos már nélküle nyitotta meg kapuit, de azóta is nagy sikerrel működik. Egy évben kétszer cseréljük a kiállításokat és más híres fotósok, mint pl. Ralph Gibson, Larry Clark, Guy Bourdin, Mario Testino, Frank Horvat, David Lynch, Saul Leiter, Paolo Roversi, vagy Sarah Moon is felkérést kapnak tőlünk, hogy nálunk mutassák be munkáikat. Évente százezer látogató érkezik hozzánk és sok-sok tétel kerül kiállításra. Az alapítvány végül tényleg egy eleven hely lett, nem pedig egy halott múzeum. Boldoggá tesz, hogy a halála után teljesíthettük Newton kívánságát. Emléke így tovább él a munkáiban és az általunk szervezett kiállítások révén.

Az intermedialitás egy felettébb érdekes megközelítés. Korábban Newton képeit Alfred Hitchcock suspense-technikájához hasonlította. De mi a helyzet a zenével? Tudna kísérőzenét ajánlani a Privát kiállításhoz?

Mivel egy ideje Helmut és June lemezgyűjteményének darabjait is az archívumunkban őrizzük, így elég széles a skála, a klasszikus zenétől (Brahms, Beethoven, Mozart, Verdi) a popzenéig (Marianne Faithfull, Stevie Wonder, Beatles, Jean-Michel Jarre). Helmut Newton is készített fotókat lemezborítókhoz, sok mindenkinek dolgozott, a Van Halentől, a Scorpions-on át Sylvie Vartanig.  Egyszer majd ezeket a lemezeket is kiállítjuk Newton zenészportréival együtt.

Mindannyian változunk életünk során, a művészek főleg, de ha egymás mellé tesszük Newton első és utolsó fotóját, vajon fedezhetünk-e fel köztük hasonlóságot? Beszélhetünk-e olyan „Newtonos” attribútumokról, melyek már a kezdetektől is jelen voltak és végig kísérték a munkásságát?

Művei középpontjában a nő áll; ez pályájának elején és végén is így volt. Lenyűgözte őt a nők ereje és ezt mutatta meg a munkáiban is az 1950-es évektől kezdve egészen a 2000-es évekig. De az életművét végignézve azt is láthatjuk, hogy a nyugati társadalomban miként változott meg radikálisan a nők szerepe. Ilyenformán Newtont tekinthetjük társadalomfotósnak is.