DNM / Debreceni Nemzetközi Művésztelep

2022 – Idő

A 2006 óta működő művésztelep minden kiadása tematikus, s a szimpóziumok kéthetes munkafolyamata során az alkotás mellett kiemelt szerepet kap a közös gondolkodás – tükrözik ezt a művésztelep mindenki, a nagyközönség számára is nyitott programjai. 2017-ben művészet és design viszonyát helyeztük fókuszba, hívószavunk a Tervezett alkotás volt. 2018-ban a designrezisztencia teremtett kifejezéssel utaltunk a designra mint a rezisztencia, az ellenállás eszközére; és a rezisztenciára mint ellenállásra a design mindenhatóságával szemben. 2019-es, eddigi legutolsó kiadásában a Debreceni Nemzetközi Művésztelep az Anyag problémájával szembesítette rezidens művészeit és a művésztelep – utóbb az elkészült munkákat bemutató kiállítás – látogatóit. Mi a művészet anyaga? – szólt akkor a kérdés.

Mi a művészet ideje? – szól, kissé leegyszerűsítve, ma a kérdés. Leegyszerűsítve, mert nemcsak a művészetnek van ideje, de a műalkotásnak is, és nemcsak külső meghatározottságként, mérhető módon (mikor készült? milyen hosszan készült?), de sokszor az általa megjelenített figurá(k)nak is.

A képzőművészet leginkább két fajta időt szeret. Az egyik absztrakt és a munka stílusának vonatkozás-rendszerével függ össze. A másik talán konkrétabb: ez a mű saját, színre vitt narratívájának ideje, az a történés-történet, amely a munkában ábrázoltakkal, a „szereplőkkel” esik meg. Az absztrakt idő a képzőművészet rendjébe illeszti a munkát, tágabban pedig a kultúráéba. Alapkérdése az, hogy mikor készült az alkotás, és nem nagyon vesz tudomást a műtárgy múló idejéről, sem fizikai öregedéséről, romlásáról, sem adott esetben bonyolult történetéről, provenanciájáról: kitől kihez került, hol hogyan tartották, miként hagyott ez nyomot rajta, benne. A tárgynak ebben a perspektívában talán van története, saját ideje, ám a műnek nincs, az mindig úgy ragyog, mint elkészülte pillanatában. A tárgyban – bármilyen állapotban van is – felfedezni a művet, kinézni belőle szinte: ez ennek a pillantásnak a vágya, Orpheusz tekintete. E pillantásnak, amely – kényszerűen talán, de – ellene dolgozik a tárgynak.

A műben megjelenített történet ideje is a tárggyal szemben érvényesül. A tárgy, a tárgy részei, elemei (keret, vászon, festék, kő, fém, fa, papír, grafit) ritka kivételektől eltekintve statikusak, a történet tekintetében kívül állnak az időn, s szinte csak „trükköléssel” képesek hordozni azt. Ilyen “intrika” a történet szereplőjének többszöri megjelenítése egyetlen képen belül (ez, értelemszerűen, az időben haladó cselekményt vagy élet-történetet hivatott kimerevített pillanatok sorával megmutatni), vagy az események láncolatának olyan pontba való sűrítése, amelyből kibonthatóvá válik előzmény és következmény, amint az A Laokoón-csoporton vagy a Horatiusok esküjén történik.

Ezek a trükkölések – időt adni annak, ami mozdulatlan; testet és teret annak, ami sík; hangot annak, ami néma – a legtöbbször működnek, ám néha rájuk kérdez valaki: miért üvöltsön a szobor, ha nem jön ki hang a torkán, és még az emelkedettségét is elveszti a mű? miért jelenítsünk meg történeteket, ha vannak arra alkalmas eszközök, míg a képek nem azok? Ilyen kérdések után megtörténhet, hogy idő, tér, történet kikerül a műből, és a mű olyan lesz, amilyen tárgyi mivoltában lehet.

Vannak ugyanakkor olyan nem statikus megoldások, mint a mobilszobrok, és vannak nem szemfényvesztő „idő-hordozók” is, mint egy hirtelen gesztus gyors rögzülése egy rajzon vagy egy festményen. A tárgy ideje vagy az alkotás ideje válik ilyenkor a mű idejévé. Nem biztos, hogy ez kielégíti azokat, akik száműzték idő, tér és történet illúzióját a munkából, de biztosan olyan terep nyílik meg az alkotás és a szemlélés számára, amely e kérdések nélkül legalábbis rejtve maradt volna.

A DNM 2022 tagjai

Benczúr Emese / Bilak Krystyna / Birkás Mona / Csörgő Attila / Donka Péter / Farkas Dénes / Koronczi Endre / Ladányi-Tóth Miklós / Tóth Kinga / Várhelyi Judit

Művészeti vezetők

Csontó Lajos / Horányi Attila / Süli-Zakar Szabolcs