KarantÉn vagy Te címmel improvizatív színházi előadást mutat be Pokorny Lia és Kálloy Molnár Péter a MODEM-ben. A két ismert színész a karantén szülte, furcsábbnál furcsább szituációkat játszik majd el augusztus 16-án, vasárnap 19 órától a belső kertben. Az előadásról és az improvizatív színház szépségeiről kérdeztük Kálloy Molnár Pétert.

Nyílván számos különbség van egy előre megkonstruált színdarabban részt venni és egy teljesen improvizálásra épülő darabban játszani. Mi az, ami az improvizált színház felé gravitált téged?

Maga a kihívás, talán ez a jó szó rá. Persze a bepróbált előadás is nagyon nehéz, de azért annak az a fajta izgalma nincs meg, mint ami egy improvizációs előadásban. Azért az mindig új és mindig egy halálugrás is, hiszen mindig a nulláról kezdi az ember, úgyhogy lehet, hogy engem maga a szituáció, a versenyhelyzet, a késztetés vonz, hogy most fel kell pörögni. Talán ez csábító benne. Hogy az az öröm, amikor ott, élőben az ember kitalál egy nagyszerű fordulatot, egy poént, amire a néző is rácsodálkozik, hogy de jót mondott. Az a fajta öröm, az a nevetés vagy taps, valószínűleg attól vonzó ez az egész.

Ebben a karanténos, megszorított helyzetben hogy sikerült, pláne egy ilyen improvizált előadást próbálni? Magát a próbafolyamatot hogy kell elképzelni egy ilyen extrém környezetben?

Igazából Liával hál istennek régóta nagyon jóban vagyunk és azért bízunk egymásban olyan szinten, hogy szabadlevegőn, kávézó teraszán találkozzunk, ott elkezdtünk ötletelni: mit kellene és hogy, miről, mi az ötletünk. De nyílván nem olyan egyszerű, mint egy normális helyzetben. Szóval egy nagyon picit ennek az időszaknak a fonákját mutatja be az előadás. Picit önironikusan, illetve semmiféleképpen sem szomorúan. Egy kicsit ennek a helyzetnek a nyomorúságán próbáljunk meg nevetni vagy mosolyogni, mert attól úgy sem lesz jobb, ha szomorkodunk.

Neked személyesen mi volt a legfurább, legextrémebb karanténélményed ebben a 2-3 hónapban, amire nem is gondoltál volna, hogy megtörténhet?

Megmondom őszintén, nekem az egész. A szájmaszkos emberek, a bizalmatlanság. Ez tényleg olyan, mint egy sci-fi-ben. Most már azért sokat oldódott a helyzet. De az embernek az egész élete, amit megszokott, jó értelemben vett beidegződése: hogyha szomjas, akkor beül egy kávéra, hogy a barátaival jókat nevet egy kóla mellett, a külföldi utazások – ez mind annyira távolinak tűnt. Majdhogynem minden, ami az élet sava-borsa. Ez volt a helyzet szomorúsága, de mondom, nézzük a pozitív oldalakat is. Az ember tudott picit gondolkozni, mert mindenkinek egy kicsit több szabadideje akadt és több ideje volt foglalkoznia magával vagy átgondolni a tennivalóit. Én például a kertet gondoztam vagy írtam egy új lemezt és forgatókönyvet, amire nem biztos, hogy lett volna ennyi időm. Nyílván soha többet ne legyen ilyen vírushelyzet, még csak második hullám sem, de azért emberek közelebb kerültek egymáshoz és kiderültek, hogy mennyire fontosak a szülők vagy az idősebb rokonok. Tehát ezek közben azért jó dolgok és vegyük észre mindig a jót is, én azt mondom.

Végezetül, ha megengedsz még egy mindkettőnk számára személyesebb kérdést. Én az Ady Endre Gimnáziumba jártam és mint jól tudom, te is. Minden évben elénekeltük az Ady-indulót és minden évben elmondták, hogy az a te szerzeményed. Nagyon kíváncsi lennék ennek a műnek a születési körülményeire, ha vissza tudsz erre emlékezni.

A dal nem egy indulónak indult. Ez valami butuska vers volt és én ezt igazából csak átírtam az iskolára. Azt hiszem, már akkoriban is jobbat írtam volna szövegileg, de akkor pont jó ötletnek tűnt, hogy legyen egy ilyen induló, aztán ez így komolyan vevődött később. Talán lehetett volna jobbat is, de hát mindegy, ez akkor jó volt. De szerintem írtam annál azért jobb számokat is.